1. fejezet(10)

Lidércnyomás! Ez a leghelyesebb szó talán arra ami most történik körülöttem. Itt ülök egy kurva repülőn, több ezer méter magasban. Épp a szeretőmtől tartok a párom felé, aki élet halál között lebeg egy idegen helye. Ott ahol nem ismer senkit, ott ahol nem szereti senki.  Hogy képes az élet pillanatok alatt ennyire üressé és reményvesztetté válni? Hogyan képes másodpercek töredéke alatt lerombolni hosszú évek fáradozását? Képtelenség!

A könnyeim némán folynak elhomályosítva az alattam elterülő város fényeit. Akárcsak az érzéseim, maszatos pacaként terülnek el alattam. Fáj! A tehetetlenség, az hogy nem tudom vissza tekerni. Úgy érzem szétszakadok legbelül, hogy ezt én sem élem túl, és a legnagyobb valószínűséggel, egy kicsit már bele is haltam.

Amint landol a gép fogom a kézi poggyászom, visszakapcsolom a mobilom és taxival érkezem meg a kórházhoz. Amint eligazítanak, hogy hol várakozhatom leroskadok egy székre, arcomat a kezeimbe temetem. Rázkódom a zokogástól. Észre se veszem, hogy hangosan kiabálok, már csak arra eszmélek, hogy egy erős kéz fog szorosan, apró szúrást érzek a mellkasomban, és átadom magam az oltalmazó kezeknek!

Samu! Persze, hogy Ő is rajta volt a gépen! Sejthettem volna, hogy nem hagyja annyiban. Oltalmaz, vigasztal, amikor magamhoz térek.

-Jön a doki-suttogja a fülembe mikor könnyes arcomból kitörli a hajamat. Sebtében pattanok fel. Egy kicsit megszédülök, de hamar helyre áll az egyensúlyom.

Az orvos arcát fürkészem, ahogy közelít felém. Semmit nem tudok leolvasni róla és ez már most az őrületbe kerget. Nem várom ki , hogy megszólaljon.

-Mondja!-kiabálok rá.

-Sajnálom.- sóhajt fel a doktor - túl súlyosak voltak a sérülések. Több órán át....


-Ne!- roskadok össze. A világ elsötétül , megszűnik minden létezni körülöttem. Se szó, se hang, se egy kép foszlány nem jut el az agyamig.

Lebegek. Minden fehér körülöttem. Messze egy alak rajzolódik ki a semmiből és közelít felém. Patric az és mosolyog.

-Szia-köszön halkan.

-Szia. Miért hagysz el?-vonom kérdőre.

-Mennem kell, ennyi jutott. Szeretlek és mindig szeretni foglak.

Lehajtom a fejem, miközben hallgatom, hogy erőt gyűjtsek a vallomásomhoz, ám mikor felnézek már távolodik az alakja.

-Várj!-kiáltok utána.-El kell mondanom valamit!

-Már mindent tudok!-suttogja. -Boldog leszel!-jelenti ki.

Amint kimondta az utolsó szót a fehérséggel együtt eltűnik. Már nem lebegek, már nem történik semmi. Csak vagyok. Bámulok körbe, de fogalmam sincs mit kéne tennem. Látom Evet, ahogy magyaráz, látom Samu aggódó arcát, ahogy rám néz, majd meglepődik és mindenki hozzám siet. Hallom, hogy beszélnek hozzám, de nincs kedvem válaszolni. Félre fordítom a fejem, egy könnycsepp végig gurul az arcomon, de azzal sem törődöm, hogy letöröljem. Egyszerűen lélegzem.

-Teresa, kicsim szólalj meg, megijesztesz minket-könyörög Eve, hogy adjak valami jelet.

-Elment!-jelentem ki, semmi érzelmet nem tükröz a hangom, magam is meglepődöm. Nem akarok beszélni. Becsukom a szemem, jelezve hogy részemről ennyi, összegömbölyödöm és várom, hogy megszűnjön, az a kínzó fájdalom ami a lelkemet mardossa.


-Sajnálom-suttogja barátnőm, miközben a hátam simogatja. Érzem, hogy egyre nehezebb koncentrálnom a külső zajokra. Ismét elnyom a sötétség.

Nem tudom mennyi ideig vegetálok, az idő érzékem elvesztettem. Csövek lógnak ki a kezemből. Kinyitom a szemem Eve a kanapén alszik, mellettem Samu szundikál egy széken, de mintha megérezné hogy felébredtem, azonnal felkpja a fejét, megsimogatja az arcom, puszit ad a homlokomra.

-Szólok az orvosnak-mondja és már ott sincs.

Az orvos egyedül érkezik vissza, erre már Eve is felébred, azonnal mellém siet, fogja a kezem, nem szól semmit, csak velem van.

-Miss. Zule. Gondolom, tudja, hogy súlyos pszichés sokk érte, ezért van most kórházban.

-Igen.-bólintok

-Azt is tudja, mi a pszichés ok?

-Igen. Patric, a párom autóbalesetet szenvedett és meghalt.

-Igen. Fogadja részvétemet.

-Köszönöm. Doktor úr meg tudná mondani mikor mehetek haza?

-Amint látom enni, és ivott is elég folyadékot, hazamehet. Tehát ha megeszi az ebédet és most iszik akkor elkészítem a záró jelentését.

-Köszönöm.

Eve tátott szájjal bámul rám, jogosan! Őt nem tudom átverni. Piszok szarul vagyok,  sajog mindenem, mint akin többször oda vissza átment az úthenger, de el kell indulnom, fel kell emelnem  fejem, meg kell mozdulnom és élnem kell. Nem tudom miért, de azt hiszem hogy így kell lennie.

Amint elmegy az orvos barátnőmhöz fordulok, miközben végre napok óta megmozdítom a testem és felülök.

-Tudom, hogy nem hiszed el, és igazad is van, szarul vagyok! Ám nem feküdhetek tovább, mintha azzal visszajönne. Elmegyek egy pszichológushoz is, de muszáj dolgoznom, tennem valamit amivel lefoglalom magam.- dadogom el, hiszen alig tudok beszélni. A kimerültségtől minden porcikám reszket. Fázok.

-Így már mindjárt más.-mosolyog rám. Na az amire én egyenlőre képtelen vagyok. Mosolyogni.

-És mi lesz Samuval? Tudom korai, de végig itt volt melletted, el nem mozdult.

-Nem tudom, hogy lenne helyes-suttogom Evenek.

-Passz, fogalmam sincs, de ne taszítsd el, csupán azért mert lelkiismeret furdalásod van.

-Neked nem lenne lelkiismeret furdalásod?-vonom kérdőn össze a szemem

-De!-süti le a szemét és abban a pillanatban megjelenik az érintett is.


A szeme alatt lévő karikák bizonyítják, hogy valóban itt rostokolt mellettem. Az arcán lévő borostától még nyúzottabbnak tűnik. Szemei megértést és távolságot tükröznek, amiért hálás vagyok. Hangja megremeg mikor hozzám szól.

-Szia! Jobban vagy? Akarod, hogy elmenjek?

-Szia! Jobban?-kérdezem, ezt most komolyan kérdezi.- Nem tudom mit akarok!-adom meg a választ.

-Akkor maradok, ha úgy érzed menjek szólj!-lép felém egy óvatos lépést, de megtorpan.

-Rendben. Eve, foglalnál jegyet haza?

-Már foglaltam, este indulunk.

-Köszönöm. Hoznátok nekem valamit inni, addig lefürödnék és felöltöznék.-kérem őket. egyedül akarok egy kicsit lenni.

-Persze.

Hosszan folyatom magamra a langyos vizet, mintha az lemosná az összes rosszat ami történt velem. Úgy simogatom a bőröm, mintha az Pat tenné velem. Néma könnyeimet a langyos víz pillanatok alatt tünteti el. Hiányzik. Hiányzik az érintése, a mosolya, a hangja. És félek! Félek, hogy az évek múlásával a hangjára sem fogok emlékezni, félek, hogy  a felejtés elmos majd minden szép emléket. Úgy ahogy apám hangja is elhalkult az évek alatt, úgy ahogy az emlékek is fakultak a hosszú gyász alatt!

Összerezzenek ahogy a víz alól a hűvös levegő végig siklik a bőrömön. Gyorsan felöltözöm. Nem törődöm és bajlódom magammal, egyszerűen kisétálok ahogy vagyok.

-Itt az üdítő!-adja át Samu.

-Köszönöm! Kész vannak a papírjaim?

-Igen-válaszol Eve, de előbb ezt meg kell enned - tól elém egy rakás kaját

-Mindet?-kerekednek ki a szemeim. Normál állapotban sem tudnám mind megenni, nem hogy most.

-Nem, nem mindet, csak nem tudtuk mit ennél, így hoztunk mindenből, amit szeretsz.

-Köszönöm!-sóhajtok megkönnyebbülve, majd neki kezdek az ételnek. Mindenből csipegetek egy kicsit és rájövök, nagyon is éhes voltam, hiszen nem sok mindent hagytam. -Mennyi ideig..ö- keresem a szavakat..

-Vegetáltál?-kérdezi Samu -Másfél hétig.-mondja ki nagy nehezen.

-Meddig?- lepődök meg.

-Semmi baj-lép mellém barátnőm, ugyanis ismét zokogok!

-De van baj.-suttogom.-Menjünk!

A kórházból kilépve a hideg ismét reszketésre kényszerít, amit már most nagyon utálok, pedig tudom, hogy az elkövetkező időszakban ez gyakran lesz így. Nem vagyok hülye tisztába vagyok vele, hogy az érzelmi stressz , a kialvatlanság, és a gyász fáradsággal, fázással fog párosulni, mégis legalább érzek valamit. Csendesen ülök a kocsiban a reptérig, a becsekkolásnál sem szólok egy szót sem. A felszállás után viszont tudatosodik bennem, hogy hova is tartok. Haza! Abba a házba ahol Ő szeretett, ahol Ő élt velem, igaz nem sokáig. De ott lesznek a holmijai, a munkája. Az illata! Nem akarom, ezt még nem. Nem tudom mitévő legyek Evere nem akarok támaszkodni, hiszen a cég jövője múlik most mindenen. Így hogy én kiesek még őt is magammal rántom, elsüllyedhetünk. Samuhoz viszont erkölcsi okokból nem akarok fordulni, bár mennyire is szörnyű de be kell valljam magamnak Pattal szakítás lett volna heteken belül. Szeretem, szerettem és szeretni is fogom, de már nem úgy. Hiányozni fog, minden érintése, minden mozdulata, de már nem a szerelem volt ami összetartott minket.

Barátnőm észre veszi mélázásomat, és egyből beletrafál.

-Foglaltam egy szobát. Nem kell hazamenned ha nem akarsz, de jöhetsz hozzám is és Samu is biztosan szívesen lát!

-Köszönöm. A szálloda jó lesz.-válaszoltam

-Biztos?

-Igen, egyedül akarok lenni.

Nem akartam, de sem Evenek sem magamnak nem ismertem ezt be.

 Landolás után taxiba ültünk . Elsőként Evet raktuk ki, így esett útba, aminek én nagyon nem örültem. A szálloda előtt leparkolt taxiból, elgyötörten szálltam ki. Samu a bejáratig kísért.  Gyengéden megfogta a karomat, hogy megállásra kényszerítsen és végre ránézzek.

-Ha bármi, mondom bármi van, azonnal hívj. Kérlek ne szégyelld, vagy ne titkold ha nem jól vagy.

-Köszönöm.

-Ez csak természetes. Szia.

-Szia!

Nem tudtam mit kezdjek magammal. Felmentem az üres szobába, ledobtam a cuccomat, kivettem egy üveg vodkát a minibárból és a sötétben ülve bámultam a város fényeit. Néha egy egy bevilágító autónak a fényszórója megcsillogtatta könnyektől vizes arcomat. Hajnalodott, mikor elfogyott a vodka. Nem éreztem magam részegnek, egyszerűen semmit nem éreztem. A fájdalom sem volt az igazi és valahogy ez megrémített. Aztán egyszer csak elkeztek peregni előttem a szép emlékek.Amikor megismerkedtünk, vagy amikor  minden szó nélkül meglepett valami kis aprósággal, vagy mikor beteg voltam, mesét olvasott, mert gyerekkoromban ezt nem kaptam meg. Sosem kért tőlem semmit, mindig feltétel nélkül állt mellettem.

Végül jöttek a rossz emlékek, sorban haladtam az elmémben, minden eszembe jutó pillanatot tovább elemeztem. Kínoztam magam, ki akartam magamból emlékezni mindent. Azt akartam, hogy történjen már valami amitől megszűnik ez a fene nagy semmi, ami a félelem és a hiány helyére költözött, és amikor a nap első sugara bevilágított a szobába tudtam, hogy jobb volna meghalni. Én mégis a bűnösebbik utat választottam. Azt az utat ami pokol kövekkel van kikövezve, amire ha rálépek, izzó tüzes vasként fogja a talpamat egy életen át égetni. A telefonért nyúltam és tárcsáztam. Megkönnyebbült sóhaj járta át a testem a tudattól, hogy léptem. Vártam, hogy a vonal végén, az a bizonyos hang megszólaljon. Minden idegsejtem , porcikám rezzenéstelenül várta, hogy az a karcos sóhaj elhangozzon.

-Igen.-kérdezte egy nagyon is karcos sóhaj után.

-Én vagyok-suttogtam immár én.

-Indulok!-le is tette, sietett hozzám! Örültem, hogy siet hozzám, kellett nekem, tudom, hogy most megkínzom őt is, de kellett nekem. És nem, nem csak barátként! És amikor ez a felismerés utolért, elkezdet égetni az a bizonyos út. azok a kövek izzó lávaként fonódtak körbe a bokámra, de nem bántam.