1 fejezet/2(piszkozat)

Egymás kezét szorongatva léptünk ki a csípős hidegbe, a hópelyhek épp akkor kezdtek el hullani. Kedvem lett volna ugrálni örömömben, imádtam a havat, kislány korom óta. Gyerekként, mindig apukám húzott a szánkón, korcsolyázott velem a befagyott holtág jegén. Imádtam! Hirtelen még apám illatát is az orromban éreztem. Mosolygásra késztettek az emlékek és ez Neki is felkeltette a figyelmét.

-Mit mosolyogsz kicsi lány?

-Csak egy emlék.-húztam meg a vállam.

-Egy semmiség miatt nem csillognak így a szemeid és nem folyna a könnyed- húzott magához, a mellkasára vont és az arcom simogatta -Mi az? Meséld el!

-Imádom a havat, kislány koromban apukám rengeteget játszott velem télen. Olyankor több ideje volt rám, és eszembe jutottak a szép emlékek.-bújtam szorosan a nyakához, hogy finom csókkal borítsam be.

-Látod! Szerintem ez nem semmiség! Én is imádom a havat, velem is sokat játszott az öregem, bár az öcsémmel is, így mindig nekem kellett a megértő, okos ,nagy bátyjának lennem. Anyukám, mindig forró kakaót hozott ki nekünk a hátsó kertbe, olyan tömény csoki szaga volt, és finom! Azóta sem érzem soha olyan finomnak, pedig még most is szokott nekem csinálni.-fintorgott

Észre se vettem, hogy egy étterem előtt ácsorogtunk és beszélgettünk ölelkezve, mint két kamasz, de olyan jó volt hallgatni az emlékeket, érezni a szeretetet ami a szavaiból áradt. A mobilom csörgése zökkentett ki a melankolikus idillből.Ahogy a kijelzőre néztem tudtam, hogy muszáj felvennem, hiszen jobb ha túlesek rajta. Valószínű az arcomra volt írva a kétségbe esésem, őt még sem akartam megbántani.

- Addig foglalok asztalt és kérek egy meleg teát.-nyomott puszit az arcomra szomorkásan. Megbántottam! Ezért kellett volna tisztázni mindent és beszélni, pont ő mondta hogy felesleges, és majd most ő fog duzzogni, mert nem tudta, hogy én máshoz tartozom. A düh átsuhant rajtam, majd fogadtam végre a hívást.

-Szia!-próbáltam örülni,-mi a helyzet? Végeztél?

-Igen, hulla vagyok, csak azért hívtalak, hogy lefekszem aludni ne hívjál, egész éjjel a tervezésen vitatkoztunk.  Éhes vagyok, szóval eszek aztán alszom végre. Nálad minden oké? Hol vagy, utcán?

-Aha, eljöttem bevásárolni, aztán úgy döntöttem, átmegyek Evehez szóval tudod kint a tanyán nincs térerő, nem érsz utol a hétvégén.

Fogalmam sincs miért hazudtam, vagy hogy honnan jött egyáltalán ,de az agyam egyfolytában a durcás jóember körül forgott, aki épp a bejárat mellett foglalt helyet és kitartóan engem bámult az üvegfalon keresztül.

-Hát nem örülök neki.-jött a hang a telefonból, amin persze felkaptam a vizet.

-Miért? Mi a bánatot csináljak? Üljek otthon, kötögessek téged várva? Mikor is jössz, három hét még? Ahh, addigra megöl az unalom.

-Mért nem mész át anyámékhoz?

-Mert! És ezt már megbeszéltük! Anyádékkal semmi bajom, de a bátyád hülyeségére nem vagyok kíváncsi. És különben is, ott is csak unatkoznék. Evenél legalább hülyülünk, iszogatunk ott lesznek a többiek is.

-Jah, iszogattok

-Na jó, hülye vagy! Irigyled, hogy én jól érzem magam. Vagy csak neked lehet menni sörözni a haverokkal?

-Nem, jól van. Igazad van! Fáradt vagyok,  majd hétfőn este hívlak. Akkor lehet én is elmegyek korizni a hétvégén a srácokkal.

-Jó ötlet, menjetek és érezzétek jól magatokat.-lágyult el a hangom.

-Puszi.

-Szia, szeretlek!

-Én is. Csáó.

Túléltem, mosolyogva léptem be az étterembe, hogy Low által foglalt asztalhoz üljek. Kérdőn tekintett rám. A szeme ezernyi érzést tükrözött Kíváncsiság, ám ami a legfurább, ott legbelül a szeme tükrében félelmet éreztem. Zavartan vettem le a kabátomat. Nem beszéltünk és ez most nem az jótékony csend volt, inkább az a kínos csend. Végül ő törte meg.

-Nem mondod el?-a hangjában ott volt a követelőzés.

-Miért nem kérdezed meg rendesen?-vágtam oda. Dühös voltam, hogy belerángatott ebbe a fura álom világba, majd most még Ő von kérdőre a fel nem tett kérdések miatt.

-Kivel beszéltél? Férjnél vagy? Szerető?-harag volt az ő hangjában is.

-Nem, egyik sem.-nyugalmat erőltettem magamra. -Látod..kérdezni kell, igen is kell, most dühös vagy, pedig nincs hozzá jogod.-a mondat végét már csak szinte magamnak mondtam.

-Kezdjük azzal, hogy amikor két ember kapcsolatot teremt egymással, normális esetben feltételezi, hogy két szabad emberről van szó, legalábbis nálam ez így van. Dühös csak azért vagyok, mert ezek szerint nem így áll a helyzet.Másodszor pedig, azt gondolom jogom van kérdezni. Attól, hogy nem akartam még jogom az van hozzá.

Elszégyelltem magam, az arcomat elöntötte a pír, majd átváltott szürkébe, na most mit mondjak. Megfogott, nem gondolkoztam, bár ennek  Ő volt a legfőbb oka, és okozója is egyben.

-Ezért akartam beszélni, de nem hagytad.-fixíroztam a bögrémet, még véletlenül sem rá nézve.

-Néz rám!-kérte.-Akkor beszélj!Mond el amit muszáj, de a többit nem akarom tudni.

-Van valakim öt éve-felnéztem hogyan reagál. Az arcizma egy pillanatra megfeszült, de szótlanul várta, hogy folytassam.-Párisban dolgozik, tervező mérnök.Én három hónapja lakom itt. Munka miatt költöztem. Amikor tud jön, de az ritka.

-Így már mindent értek. Miért vagy vele?

-Szeretem.-vágtam rá nem gondolva, hogy ezzel mi okozhatok.

-Szereted? -nevetett-akkor miért ülsz most itt?

-Nem tudom, elvarázsoltál, akartalak, akarlak.-nyúltam az asztalon pihenő keze után. Összezavartál. Ő sosem mond nekem olyanokat mint te, és sosem tesz olyat mint te.

-Akkor marha!-jelentette ki határozottan, amire én csak kérdőn néztem.-Igen marha! Egy ilyen nőt mint te, érezni kell, minden sejted azt mutatja, hogy tele vagy vággyal, érzéssel, erotikával, rád van írva, hogy mire vágysz, az bolond aki nem látja és még nagyobb idióta ha nem adja meg. Mert ha megkapod amit akarsz eszméletlen sokat tudsz adni.És én akarom, hogy adj nekem.....

Sírtam, már megint sírtam. Egyszerűen nem tudtam mit tegyek, most vagy csak marhára tudja mit akarok hallani, vagy így is gondolja. Akár melyik is legyen érti a dolgát, és valahol igaza is van.Ám ami még inkább megrémisztett, hogy nem akarom, hogy felálljon és elmenjen.

Letöröltem a könnyeimet, majd végre összeszedve a bátorságot felnéztem. Ismét, immár azzal a magabiztos kihívó tekintetemmel.

-Elmész?-kérdeztem egyenesen.

-Nem!-nevetett-Meg foglak szerezni magamnak!

-Nem hagyom el, ezt már most megmondom. Szeretem, nagyon sokat jelent nekem. Ami most zajlik az csak a testiségről szól. Ezt te is tudod.

-Nem, ezt te tudod, amit én tudok, az más. Hagyjuk annyiban ezt a dolgot, mostantól ismét nem beszélünk , csak figyelünk. Mit akarsz enni, mert most már baromira kezdek pipa lenni, ha nem kapok enni.-nevetett a harsány hangján.

-Melegszendvicset, gombásat, sok sajttal. Utána egy kávét.

-Okos..

Úgy ettünk mintha mi sem történt volna, beszélt az öccséről, és a családjáról. Én elmeséltem, hogy nekem nem élnek a szüleim és hogy hol születtem, meglepődött, de nem firtatta, hogy hogyan kerültem az otthonomtól ilyen messze. Jó ízűen beszélgettünk, mikor egy számomra nagyon ismerős, ám ismeretlen hölgy az asztalunkhoz lépett. Vidáman köszöntötték egymást a titkos lovagommal. A bemutatkozást nem úsztam meg így kiderült a nevem.

-Üdv, Teresa.-ennyit árultam el magamról

-Szia. Letty, de mi ismerjük egymást-mosolygott kedvesen

-Igen, bár még nem mindenkit sikerült bent megismernem ennyi idő alatt, de emlékszem rád!

-Ti ismeritek egymást?-kérdezte Low kikerekedett szemekkel.

-Igen. Teresa a ügynököm-nevetett rá a lány.

-Tied, az új kiadó?-kérdezte Low teljesen meglepve.

-Igen, az enyém, és Letty az egyik ifjú pártfogoltunk, nagyon tehetséges író, de nem én menedzselem, hanem a társam Eve.

-Hát, örültem, de sietek, a lökött öcséddel találkozom csak beugrottam neki egy spangliért, aztán megyünk anyukádékhoz vacsira.-csicsergett a lány.

-Bakker.- csapott Low a homlokához-Elfelejtettem!Anyám megölt volna. Még jó, hogy szóltál!

-Nincs mit. Na sziasztok!-majd elviharzott.

Ismét beállt a kínos csend, amit kivételesen én törtem meg. Nagyon nehezemre esett kimondani a szavakat, de kénytelen voltam megtenni.

-Na menj, anyukád vár, nekem viszont jól esne egy fürdő és valami tiszta ruha, szóval hazamegyek. Köszönöm a késői ebédet, vagy inkább korai vacsorát, és mindent.

-Mi?Most itt hagysz?-kérdezte kissé ingerülten.

-Igen, hiszen dolgod van.Gondolom ha végeztél akkor majd felhívsz, vagy telefonszámot se szabad cserélnünk?-húztam pajkos mosolyra a számat. Tudtam, hogy meg fog rémülni, Ő is vágyik rám, ezt a tudtomra is adta.

-Te kis dög!-nevetett, majd az asztalról elvéve a telefonom beírta a számát és megcsörgette magát.-Már két piros lapod van, és még nem ismerlek huszonnégy órája.

-Nem tudod mire vállalkozol hidd el. Készülj fel, mert a vadmacska hisztije kutya füle hozzám képest!-nevettem, miközben már kifele jöttünk.

-Na gyere hazafuvarozlak!-ölelt magához játékosan.

-Már ott vagyok!

-Mi?

-Gondoltad volna, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, itt lakom a következő utcában, de elkísérhet Uram odáig, hogy nyugodt legyen a lelke!-pukedliztem előtte vidáman.

-Köszönöm, kezd betörni kisasszony.-adott egy csókot a számra.

A ház elé érve viszont ismét a az elemi erők uralkodtak, s mint két haldokló kapaszkodtunk egymásba egyikünk se akarta elengedni a másikat. Csókjaink követelőzőek voltak, így kapualjba húzódtunk, hogy valaminek legalább nekitámaszkodjunk, ugyanis félő volt, hogy összeesek a karjaiban. Nem bírtam, ott akkor akartam magamban érezni.

-Felkísérlek.- suttogta a számba.

-Helyes.


Pillanatok alatt bejutottunk és még jó, hogy a földszinten laktam elég volt pár lépés, hogy a bejárati ajtó mögöttem csukódjon. A ruhák szakadva adták meg magukat a kezünk között. Az előszoba padlójának hidege, a nappali szőnyege, a fürdő vizes burkolata mind örömmel üdvözölte heves tevékenységünket és készségesen helyszínéül szolgált hozzá.

Ránk sötétedett már mikor hangosan lihegve, kifáradva a konyha kövén szétterülve az ablakra révedt a tekintetem.

-Istenem, anyád megöl, menned kell.-suttogtam miközben apró ujjaimmal köröket rajzoltam a formás hasára.

-Megyek.-lassan komótosan öltözködött A szemében gyermeki izgatottság. Mégis láttam, hogy viaskodik magában. Menne is, de maradna is.-Gyere velem! Lehelte ajkaimra a szavakat!

-Nem!

-Jó, oké. Akkor nem megyek!-dacoskodott mint egy kisgyerek.

-De mész, boldoggá teszed a szüleidet, majd ha akarod, ott leszek nálad. Addig én is elintézek egy két dolgot. nem ártana életjelet adni magamról a barátoknak, akiktől tegnap elraboltál egy szó nélkül.

-Oké. Kilencre itt vagyok a kapuban.

-Rendben, az a három óra hossza elég lesz, de most már menj.

Játékosan bújt a nyakamhoz és adott puszit a homlokomra. Valahogy ő sem merte a csókot megkockáztatni, mert abból tuti, hogy nem lett volna indulás.Amint kilépett az ajtón és én becsuktam, hiányérzetem támadt. Hogy az istenbe tudott meghülyíteni valaki ennyire, ilyen rövid idő alatt, de ami még fontosabb kérdés volt a fejemben: Ki ő?

Ki lehet ő? Volt már biztos olyan érzése másnak is, hogy egyszerűen tuod kicsoda, láttad már, de nem ugrik be. Tudom, hogy az arca ismerős, de a személyisége semmit nem mond el, és legfőképp nem egyezik az elmémben kialakított képpel. Megmagyarázhatatlan érzések kuszasága volt a fejemben, a szívemben egyaránt. Ahogy a szemem körbefuttattam a lakáson jutott el a tudatomig, hogy mekkorát vétkeztem, majdnem elsüllyedtem szégyenemben, ahogy Patric fogason hagyott kabátját néztem. Most már nem csak őt csaltam meg, hanem mindent ami itt van körülöttem. A közös otthonunkban éreztem magam jól egy ismeretlennel. Megcsaltam a magamban felállított erkölcsi normákat, ám ami a legszebb egészben hogy csak szégyelltem, de nem bántam. Egy percet sem bántam meg. Okádni volt kedvem magamtól. Többet nem engedhetem ide. Jézusom! Többet? Mit is várok ettől az egésztől. Hiszen Patricot nem hagyhatom el. Nem érdemli meg, és ha elhagyom elvesztek mindent, a munkám, az életem.

Csak akkor ott tudatosodott bennem, mikor egyedül hagyott a titkos szeretőm, hogy nem érzésekkel, emberekkel játszok, hanem az Életemmel.